2018. február 7., szerda

Az az egy




Vajon hány ember szeretetét kell élveznünk ahhoz, hogy boldogok legyünk? Kettő? Öt? Tíz? Vagy elég egyetlenegy is? Az az egy, aki képes minket láthatóvá tenni. Aki feloldja bennünk a félelmet. Aki életünknek értelmet ad.

Jan-Philipp Sendker 

Mi lennék?



Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra. 

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék. 

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő. 

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék. 

Kányádi Sándor

Elférek



"A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is."

Gárdonyi Géza

2018. január 10., szerda

Ha



"Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe belefáradtunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utol nem ér." 

Paeli Suutari

Kun Magdolna


fotó: internet


Voltál-e már úgy

Voltál e már úgy, hogy futni akartál,
nem nézni merre, nem tudni hova,
csak időn és téren át valahogy túljutni
oda, hol nem érhet senki nyomodba.

Voltál-e már úgy, hogy elnehezült szíved,
s még sem tudtad kisírni a fojtó könnyeket,
csak hangtalanul ültél a szobasarokban,
hogy a néma zokogást ne hallhassák meg.

Voltál-e már úgy, hogy lelked törték meg
mérhetetlen számú apró sebet ejtve,
ami sosem forrta össze magát Isten igazán,
mert újabb és újabb hegekkel lett telve.

Voltál-e már úgy, hogy te is érezted,
túlságosan szeretni soha nem szabad,
mert hiába teríted ki hó-tisztán a lelked,
ha arra újabb és újabb bakancsnyom tapad.

Kun Magdolna

Egyszer




Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona...

Kun Magdolna: Egyszer megérted fiam

2017. november 17., péntek

Gyönyörű




Várlak

"Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.
Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.
Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.
Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.
Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok."

Grigo Zoltán



2017. szeptember 25., hétfő

Gesztenyefalevél


fotó: internet


Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél

Találtam egy falevelet,
gesztenyefa levelét.
Mintha megtaláltam volna
egy óriás tenyerét.
Ha az arcom elé tartom,
látom, nagyobb, mint az arcom.
Ha a fejem fölé teszem,
Látom, nagyobb, mint a fejem.
Hogyha eső cseperegne,
nem bánnám, hogy csepereg,
az óriás nappal-éjjel,
óriási tenyerével
befödné a fejemet.

2017. szeptember 12., kedd

Szeptember



fotó: internet


Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.
A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-
Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.
És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:
dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kivűl-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.

Szabó Lőrinc




"Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.
És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek."

Szabó Lőrinc